Dietrich Bonhoeffer áhitata, London, 1934 január 1.
„Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: Követlek, akárhova mégy. Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania. Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő ezt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat! Jézus így válaszolt neki: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát! Egy másik is ezt mondta: Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől! Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Lukács evangéliuma 9,57-62
„A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve” – sok nép ismeri ezt a mondást. Azonban ez nem világi bölcsesség vagy egy szemtelen kijelentés valakitől, aki elutasítja, hogy jót tegyen. Nem, hanem inkább egy mély keresztyén felismerés. Aki Újév napján nem tud mást tenni, mint összeírja az általa elkövetett rossz dolgokat, majd eldönti, hogy mostantól jobb szándékokkal kezdi az évet – hány ilyen „mostantól”-t hallottunk már! –, az még messze van attól, hogy keresztény legyen.
Először is, az ilyen ember azt gondolja: a jó szándék elég az új kezdethez. Feltételezi, hogy amikor csak akarja, képes teljesen önállóan újat kezdeni. Ez azonban egy gonosz illúzió. Egyedül Isten adhat új kezdetet az embernek akkor, amikor ezt jónak látja – és nem pedig az ember, aki megpróbálja ezt Istennel közösen véghezvinni. Tehát az új kezdet nem olyasmi, amit magunk meg tudunk lépni. Csak imádkozhatunk azért, hogy ez megtörténjen. Amíg kizárólag magunkra támaszkodunk, és próbálkozunk az új kezdetnek megfelelően élni, addig az továbbra is a régi út marad: ugyanaz, mint a korábbi. Csak Istennel létezik új út, új kezdet. Istennek pedig nem parancsolhatunk semmit, hanem a legtöbb amit tehetünk, hogy imádkozunk. De imádkozni is csak akkor tudunk, ha ráébredtünk: van, amit nem tudunk magunktól megtenni, elértük a határainkat, és valaki másnak kell az újat elkezdenie.
Másodszor, amikor csak a saját jó szándékainkra támaszkodunk, valójában fogalmunk sincs, honnan származnak azok. Jobb alaposabban megvizsgálni azokat. Az úgynevezett jó szándékaink a gyenge és félelemmel teli szív termékei, amely fél a rossz cselekedetektől és a bűnöktől, és (túlságosan) emberi fegyverekkel próbálja felvértezni magát e hatalmak ellen. De aki fél a bűntől, az már teljesen annak fogságába esett. A félelem a Gonosz kifeszített hálója, amelybe könnyen belegabalyodhatunk és elbukhatunk. Ha félünk, már el is buktunk, mint ahogyan megbotlik a hegymászó, ha a nehéz terep miatt a félelem eluralkodik rajta.
Semmi jó nem származik tehát abból, ha félelemből vagy aggodalomból teszünk jó elhatározásokat. Ezek nem vezetnek el minket az új kezdethez. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Hogyan találhatjuk meg az utat egy új kezdethez? Az Ige egy fiatalemberről szól, aki láthatóan nagyon el van ragadtatva Jézustól, és talán már régóta vár arra, hogy kifejezhesse lelkesedését iránta. Most Jézus éppen a városba érkezik, a lelkes fiatal elébe fut, megáll előtte, és ezt mondja: „Követlek, akárhova mégy.” Ő akarja megtenni az első lépést: lángoló odaadással ajánlja fel magát gondolva, hogy képes lesz mindent megtenni, amit kérnek tőle, és hátrahagyni mindent ezért az emberért. De Jézus visszafogottan, gyanakodva felel a lelkesedésre. Tudod, mit teszel? Tudod, ki vagyok én, és hogy hová vezet a követésem? Tudod, hogy nem olyanokat keresek, akik lelkesedésből vetnék rám magukat, hanem olyanokat, akik a hívásomra válaszolva szilárd, rendíthetetlen hittel követnek? Hívtalak téged? Csak és kizárólag a hívásomra válaszolva jössz? Lelkes vagy, új kezdetet akarsz, de gondold át: mit csinálsz, kihez mersz közeledni, és ne feledd, hogy a lelkesedtől csak egy lépés a megszégyenülés!
Jézus maga szólítja meg a történet második szereplőjét. Ez az ember a múltban él, mély szomorúságba burkolózva, amelyből nem tud kitörni. Már nem tekint előre a jövőbe, inkább elmerülne a múltban és a holtak világában. Jézus arra hívja, hogy lépjen előre, és hagyja maga mögött mindezt. Az illető habozik, és még egyszer vissza akar fordulni. De erre a válasz határozott nem: „hadd temessék el a halottak a halottaikat”, hagyd hátra a múltat, szabadulj meg tőle – most vagy soha. Krisztus új kezdetre hív, ragadd meg a lehetőséget, mert az Ő maga! Most tedd, ma tedd, mert Krisztus továbbmegy – menj vele, válaszolj a hívására, most!
A harmadik szereplő biztosan Krisztussal szeretne menni. Ő az, aki komolyan veszi a dolgot, ezért megengedhetőnek érzi, hogy Jézus követésre hívásához egy kis feltételt toldjon. „Előbb engedd meg…” Természetesen szeretnék menni, de ugye megérted, Uram, hogy „előbb” még ezt vagy azt el kell intéznem. Nem, Krisztus nem érti meg, és nem is akarja megérteni. „Aki az eke szarvára teszi a kezét…” Aki az ekét irányítja, nem néz vissza, de nem is tekint túl messzire, az ismeretlenbe, hanem mindig csak a következő lépésig tekint előre arra, amit meg kell tennie. A visszatekintés nem keresztyéni. Hagyd hátra a félelmedet, az aggodalmadat és a bűntudatodat. Nézz fel arra, aki új kezdetet adott neked. Általa el fogsz felejteni mindent mást.
Ez az év is tartogat félelmet, bűntudatot és nehézségeket. De töltsük Krisztussal minden félelmünk, bűntudatunk és nehézségeink mellett is. Kövesse a Krisztussal való új kezdetet a krisztuskövetésünk története. Kezdjünk vele minden egyes napot! Ez az, ami igazán számít.
Fordította: Németh Balázs (The Collected Sermons of Dietrich Bonhoeffer c. könyv alapján)