Kategória: Hírek

„Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Lukács evangéliuma 19,9-10

Nézzük meg kicsit alaposabban ezt az igeverset, amelynek számunkra most legfontosabb kulcsszavai ezek: (1) „megkeresse” és (2) „megtartsa” az (3) „elveszettet”. Ahhoz, hogy megértsük ezek mélységét, érdemes külön-külön is megvizsgálnunk őket, illetve összevetni igénket Lukács evangéliuma 19. fejezetének folytatásával is. Kicsit később, amikor Jézus Jeruzsálembe ér és megtisztítja a templomot, Lukács a három kulcsszakvunkból kettőt szintén használ, és ott még élesebben megmutatja annak súlyát: „A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt” (Lk 19,47). Ennek mentén saját, szabad fordításban így adnám vissza igénk jelentését: Krisztus, az Emberfia azért jött, hogy minden igyekezetével felkutassa és üdvözítse a kárhozottakat.

Első kulcsszavunk, a „megkeresse”, ugyanaz a szó, mint – a későbbi másik igében – a „törekedtek”. Ez azt jelenti, hogy Jézus nem pusztán körülnéz, hol vannak az övéi, hanem teljes erejével törekszik, keres bennünket. Nem azért, mintha a világ Ura ne tudná, kik az övéi, hanem mert úgy keres, hogy közben megszólít. Úgy keres, hogy meghalld a szavát. Úgy keres, ahogyan a Jelenések könyvében olvassuk: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jel 3,20). Kikhez szólt akkor ez a keresés? A laodíceai gyülekezethez. Jézus szerint ők azt mondják magukról: „Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire”, miközben nem ismerik az igazságot önmagukról: „te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen”. Mintha csak a jerikói Zákeusról lenne szó, akiről Lukács külön is kiemeli, hogy gazdag volt – miközben önmagát még a jerikói vaknál is rosszabbul látta.

Igénk másik kulcsszava ehhez szorosan kapcsolódik: „elveszett”. Jézus azért jött, hogy megkeresse az elveszettet. De ahogyan a keresés sem puszta körülnézést jelent, úgy az „elveszés” sem egyszerű eltűnést. Hiszen így olvastuk: „A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt”. Az „elveszítés” itt nyilvánvalóan gyilkosságot, vagyis teljes megsemmisítést jelent. A Szentírás más helyein ugyanez a görög szó a kárhozattal kapcsolatban jelenik meg. Ennek fényében, amikor Jézus azt mondja, hogy megkeresi az elveszettet, akkor azok felé törekszik, akik a kárhozat állapotában vannak.
De tegyük fel a kérdést: Jézus nélkül ki nem az? Igénk egészen kitágítja a kört: az „elveszett” szót nyelvtanilag semleges nemben használja, férfiakra és nőkre egyaránt. Jézus mindazokról beszél, akikről az előző történetekben szó volt: azokról, akik senkinek sem fontosak, akik a vallásközpontú társadalom peremére szorultak – a vámszedőről, az özvegyről, a leprásról, a vakról, a koldusról, a vízkórosról, a meggörnyedt asszonyról. De ugyanilyen elveszett a minden vallási rítust pontosan megtartó gazdag ifjú is, és ugyanilyen elveszett mindenki, akinek Jézus nem Megváltója, Megtartója és Ura. Jézus Krisztus nélkül mindannyian elveszettek vagyunk: a halál állapotában élünk, és ezt magunktól nem felismerjük, hanem inkább letagadjuk. Ez a legmélyebb nyomorúság, az Istentől való elszakítottság állapota: elveszettnek lenni, távol lenni Alkotónktól, életadó Urunktól.

Ebben az állapotban szólít meg a karácsonyi örömüzenet téged is: „Üdvözítő született ma nektek!” Jézus Krisztus, az Emberfia azért jött, hogy megtartsa az elveszettet. Harmadik kulcsszavunk, a „megtartsa”, ezért valódi karácsonyi evangélium. Az eredeti görög szó ugyanabból a gyökből származik, mint az angyali üzenet „Üdvözítő” szava. Megtartani annyi, mint üdvözíteni; megtartatni annyi, mint üdvözíttetni. Zákeusról is ezt olvassuk: „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Ugyanez történik itt is: Krisztus üdvözíteni jött a kárhozottakat. Amikor tehát a karácsonyi örömüzenet elhangzik – „Üdvözítő született ma nektek!” –, akkor benne van Krisztus teljes küldetése: minden igyekezetével felkutatni a kárhozottakat, kiragadni őket onnan, és megmenteni őket. Vagyis felkutatni minket, kiragadni minket a kárhozatból, és megmenteni minket.

Hadd osszak meg egy zenei élményemet, amely nekem adventben „hitélménnyé” vált. Nemrég egy koncerten Bach Karácsonyi oratóriumából hallgattunk részleteket, ott és akkor szinte új módon állt össze számomra karácsony üzenete. Gyakran beszélünk arról, hogy Jézus testté létele milyen méltatlan körülmények között történt: istállóban, jászolban, mert nem volt számára hely. Ez igaz: a mennyei magasságból a legnagyobb mélységbe jött el. Ezt látjuk Zákeus történetében is. Zákeus csak a fáról szállt le, hogy találkozhasson Jézussal, Jézus viszont a mennyei magasságból szállt alá, hogy találkozzon Zákeussal, és oda menjen, ahová más nem ment volna: annak a házába, akit bűnösnek és hazaárulónak tartottak. De Jézus nemcsak a jászol és Zákeus mélységeibe száll alá, hanem a te és az én mélységembe is. Test szerint a mennyben van, de Szentlelke benned és bennem is szállást vesz. Ha hisszük és valljuk – márpedig hisszük és valljuk –, hogy Szentlélek bennünk él és munkálkodik, akkor feltehetjük a kérdést: miért lennénk mi különbek, magasabban állók, mint a jászolbölcső? Itt ért igazán közel hozzám Bach Karácsonyi oratóriumának sora:

„Noha az ily szívbéli otthon
nem pompás fejedelmi lak,
sötét üreg csupán,
mégis, a Te kegyelmed sugara
ott úgy ragyogna fel,
hogy teljes Napkorongnak vélnék.”

Sötét üreg – igen, ilyen volt a jászol, ilyen volt Zákeus háza, és ilyenek vagyunk mi is. De Jézus Krisztus számára ez a sötét üreg is fontos. És legyen bármilyen sötét testünk, lelkünk, elménk, egész valónk: ott megjelenik a kegyelem sugara, és az bőségesen elég ahhoz, hogy világosság támadjon. Szentlélek megkeresett téged, a kárhozott sötét üreget, és üdvözítő Jézus Krisztus urunk szavát életté teszi benned. Ez karácsony nagy üzenete: Jézus Krisztus üdvözíteni jött a kárhozottakat – téged és engem. Nem számít, milyen mélyen vagy, mennyire érzed magad közel vagy távol Istentől, és az sem, hogy gondolataidat most még a hétköznapok töltik-e ki. Egyetlen dolog számít: Ő eljött, közel lépett, és a te sötét üregedbe is világosságot akar hozni.

Ő keres téged – hívd be Őt! Új célt és életet szán neked – kérd el ezt Tőle! Zörget és keres téged – nyiss neki ajtót! A karácsonyi angyalok örömére hív: eljött az Üdvözítő. A húsvéti angyalok örömére is hív ma este: feltámadt az Üdvözítő! A mennybemenetelkor megjelenő angyalok örömére hív: visszajön az Üdvözítő! A pünkösdi gyülekezet örömére hív: velünk az Üdvözítő! Sőt, ma különösen is Zákeus örömére hív: az üdvösség a Tiéd és családodé is, mert eljött az Üdvözítő, és eljön tehozzád is, aki ajtót nyitsz neki és befogadod Őt. Hívd őt, kérd őt, nyiss neki ajtót! Bach szavaival szólva:

„Örvendjetek, vígadjatok, dicsérjétek e napokat!
Vigyétek hírét, a Magasságbéli a mai napon mit cselekedett!
Nincs helye csüggedésnek, hagyjatok fel a panasszal,
egyesüljön a hangotok örömujjongásban!”

Németh Balázs
református lelkész, Mérnökmisszió
2025.12.14.

„Legyen a görbe út egyenessé.” Lukács evangéliuma 3,5

Szinte olyan világos ez az Ige, hogy magyarázni sem kell: „legyen a görbe út egyenessé”. Értjük ezt jól mérnökként – sosem szeretjük a „görbe” dolgokat, mert ami görbül, az előbb-utóbb eltörik, mert nem bírja a terhelést. Ha egy tengely elgörbül, az utána ha forog, akkor a gépalkatrész rezeg, ráz, a tengelyt pedig nehéz lehet javítani, felújítani. Régi házak felújításának tanulsága is sokszor ez: görbe az összes fal, a födém, a minden, ezért sok munkával ki kell egyenesíteni, vagy legalábbis el kell tüntetni a görbeséget, amennyire csak lehet.

Az egyenes mindig jobb, mert az egyenes egyszerűbb. Ha egy egyenesre hosszanti irányba, azt egy pontnak látjuk. A beszédre is igaz ez: az egyenes beszéd világos, egyszerű, könnyű összefoglalni, elmondani, átadni, megélni, ott biztonságban vagyunk – ami viszont görbe, ott nincs egy pontba való leképezés, ott mindig keresni kell, hogy mi lóg ki, a görbében mindig van bizonytalanság, ott folyamatosan figyelni kell, mert veszélyben vagyunk.

„Legyen a görbe út egyenessé” – éppen ezért mi is egyetértünk ezzel a felhívással, sőt magunk is így látjuk a legjobbnak. Legyen a görbe egyenessé! Azonban ha a görbe a felszólításunkra egyenessé válna, nem lenne miről beszélni – minden megoldódna egy csapásra. Ha a pusztába kiáltott szó elég lenne, könnyű dolgunk lenne. Akkor nem lennének görbe utak, kiskapuk, félegyenesek és félmegoldások, nem kéne megélnünk a hegymenetet és a völgyek mélységeit. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ez nem így van. A pusztába kiáltott szó kevés: az emberi munka és igyekezet nem képes – legalábbis tartósan nem képes – a görbét kiegyenesíteni.

De mintha pont ez lenne itt is a lényeg: Keresztelő János csak a „szó” volt, aki kiáltott. Fontos volt a szolgálata, de a görbe az görbe maradt. Kiáltása azonban Isten szabadítására, sőt, magára a Szabadítóra, Jézus Krisztusra mutatott, aki új, egyenes életet adott annak, amire más csak annyit mondott: görbe.

Advent és karácsony lényege tulajdonképpen ennyiben is összefoglalható: a Szabadító kiegyenesíti meggörbült életünket. És itt nem arról van szó, hogy vissza kell térnünk valahová, amire azt mondhatjuk, hogy ott még minden egyenes volt, ott még minden könnyű, világos és szép volt. Tudnánk egyáltalán ilyen pillanatot mondani az életünkből? Alig-alig. És visszamennénk oda? Itt talán még jobban szűkül a kör. Hasonlóképpen: amikor Keresztelő János megtérésre hív, nem azt mondja, hogy térj vissza oda, amikor még tiszta volt az életed. Az Ige nem nosztalgiára hív arról, hogy milyen jó volt régen, amikor minden sima volt, amikor még ráncok sem voltak az arcomon, meg nem volt akkora a nyomás rajtam, hogy meggörbüljek. Szó sincs ilyen aranykorról, békebeli régi karácsonyok nosztalgiájáról! Amikor az Ige megtérésre hív, sokkal inkább Isten szabadításáról beszél. Arról, hogy van Szabadító, aki nem azt mondja, hogy térj vissza, hanem hogy térj hozzám! A Szabadító Jézus Krisztus nem visszavisz valami hősi-dicső múltba, hanem a tekintetedet a keresztre, a megváltásodra, a húsvéti üres sírra, és a dicsőséges jövőre irányítja: az örökkévalóságra, a feltámadásodra, az új, a mennyei Jeruzsálemre, az önmagával való örök közösségre!

A Szabadító Jézus Krisztus kiegyenesíti meggörbült életünket! Ez a testet öltés lényege is: Ő magára vette meggörbült testünket, hogy szentségével és tisztaságával a kereszten függve kiegyenesítse! Karácsony nem arról szól, hogy be tudjuk-e hazudni, hogy a görbe valójában egyenes, csak nem jó szögből nézzük. De még csak nem is arról, hogy van-e erőm kiegyenesíteni a görbe utakat. Karácsony arról szól, hogy eljött a Szabadító a világba, aki a görbe utakon, a bonyolult gordiuszi élethelyzetekben, a munkahelyi és családi kapcsolatok meghajlottságaiban is Veled van.

„Velem vándorol utamon Jézus” – ahogy mondja egyik énekünk. És mivel Ő veled van, így lesz út a pusztában is! Ahol eddig nem lehetett menni, ahol eddig nem lehetett átvágni, hanem csak a görbe úton járni, ott a Szabadító megy elől, Szentlélek lehív a görbe útról, és egyenes útra hív! A Szabadító Jézus Krisztus kiegyenesíti meggörbült életünket! Ő nem emberfeletti terepmunkára hív, még csak nem is új tervek készítésére, hanem hitre és engedelmességre! Arra a hitre hív, hogy Ővele van egyenes út! Ővele a tiszta és egyenes beszéd lehet előre vivő. Ővele, a szabadítás egyenes útján van jelen és lesz jövő.

Amit az Ige mond nekünk, az a Szabadítóba vetett hit és a neki való engedelmesség által lesz felszólítássá: „legyen a görbe út egyenessé”! A Szabadító Jézus Krisztus követése bizonyságtétel, útkészítés, örömhír hirdetés: igen, görbe az út, de lehet járni máshol is, mert üdvözítő született, aki meggörbült életünket képes kiegyenesíteni! „Legyen a görbe út egyenessé”. Pusztába kiáltott szó ez? Nem. Ez a hit szava. Legyen a Te szavad is, a Te életed szava! Ámen.

Németh Balázs

When I think about artificial intelligence (AI), the same question comes to mind that we so often ask throughout our lives. From birth, we must repeatedly struggle to find our place in the world: in our family, school, workplace, social circles, congregation, church, and public life. Sometimes we have to make several attempts at “finding our place,” because we ourselves change, our circumstances change, and so do the people and environment around us. New eras bring new challenges that lead us to new places. Those who are guided by God must find their divinely appointed place under the leading of the Holy Spirit—the right relationship with others and, as stewards, with the things of this world. While AI has neither personality nor a calling from Christ, today the algorithm might still pose a similar question to us: Where is my place?

Where is my place?—AI asks us, yet we should note this is not the first time in history the question has arisen. What we now call AI has roots stretching back roughly to the 1950s. The first great wave of enthusiasm for creating machines that could imitate human actions and thinking—such as playing chess—fizzled out after about 15 years of modest successes. The emergence of expert systems in the 1980s brought a second wave, producing simple voice-recognition solutions and industrial prototypes. But even then, AI had not truly found its place in the world, and by the end of the 20th century, this era also closed with half-successes. Around 2010, however, three factors converged to launch the third great wave we are in now: smart devices began producing vast amounts of data for machine learning, increasingly powerful computers could process that data, and new theoretical breakthroughs emerged in AI research. Today, there’s no question whether AI can play chess better than we can, or carry on conversations that feel human-like. The third wave has broken through barriers once thought insurmountable, yet the question remains—how far will the sea spread? Where will the new shoreline be? Will it stop, recede, or flood the entire city?

Where is my place?—the question sharpens over time. Many believe AI’s place now is in the “danger zone,” and that the future would be brighter if it were quarantined—or even sunk altogether. The proximity of physical and cyber warfare feeds our fears, though let’s be honest: history has been drenched in blood even without AI. Where could we go back to for a safer world? Only to Paradise—but since the Fall, the way there is not backward, not even forward, but upward, on the path our Redeemer Jesus Christ opened for us on the cross. With Him, we have a secure place.

Where is my place?—AI’s restless search offers no tranquil bobbing on the early-morning sparkle of Lake Balaton’s surface. It seeks its place not above, but here below, in the stormy world into which Christians are called. And the law of this world is that waves eventually smooth out—yet before they do, the crest is followed by the trough. Technology develops no differently. Observations show that every new technology is met with massive attention and excitement at first: everyone wants to ride the wave, and tech companies pour in money. But each growth wave has a peak, when reality’s sharp teeth begin to bite chunks out of the naïve surfers’ joy. Not everything is ripe at the moment it appears; short-lived brilliance bears no fruit, and many “world-changing” ideas prove empty. Eventually, the silver cord snaps, the wheel falls into the well—and the user wonders: Has my technology truly moved the world forward? The search for place does not end there, though—the trough of skepticism gives way to a slow recognition of reality. The poetic question begins to yield real answers: yes, the world has moved forward, but not as much and not in the way we imagined through rose-colored glasses. Yet in some real-life situations, AI can indeed help greatly, providing genuine solutions to genuine problems.

Where is my place—the real place? I believe this is AI’s true question today. Where are the areas where AI is a genuine help, where we would be poorer without it, where it could save lives, where it could be a blessed (though not saving) tool in this world? When we start using large language models and generative AI algorithms (like ChatGPT) in everyday life, we quickly realize they can provide useful information about a given document. But sometimes squeezing that out of them takes nearly as much work as summarizing it ourselves. In fact, we feel most at ease when we know the document better than the algorithm does. I suggest trying this: occasionally ask the algorithm, “Are you quite sure about that?” In my experience, most of the time it will backtrack—or at least refine and correct its answer. So where, then, is AI’s place? Does it help, mislead, or hinder? A Western European researcher once told me that 70% of their research grant applications are written with ChatGPT. Seeing my surprise, he added: the applicant is responsible for the content. If they accept ChatGPT’s “blah-blah” uncritically, their application won’t win—and that’s entirely their own responsibility. The key point is this: AI does not take responsibility. That remains ours, whether we are ordinary users, teachers, system administrators, developers, or manufacturers.

So where is AI’s real place? Although we’ve been putting the question in AI’s mouth, let’s not forget: we are thinking about a tool, an algorithm, an object. Tools—the fruits of technology—are called forth from the dust of the earth by humans and placed in the world according to human choice. Where will we place it? Will it be a stick vacuum cleaner tucked in a corner, or a robot vacuum with free range over every nook and cranny? Perhaps here, too, the saying holds: as many houses, as many customs. The variety of life and the vastness of use cases, the colors of change and challenge AI brings—we cannot squeeze them into a single image or describe them with a single formula. Who, before the wave of deep learning systems, would have thought that in 15 years (that is, today) we could go on vacation without a huge paper road map, simply speaking Hungarian into a handy device and hearing it in 200 languages? Yet who would have guessed that the same device would soon know what I want to buy, see, or hear—before I do? Both enchanting and frightening, attractive and repelling—like the joy and fear of approaching holy things. But this “holy” is more like “pseudo-holy”—not a he, but an it. We must define its place—with clear boundaries—and live with it. We may live with it, but we must not live by it. At the start of the wave, the question was whether AI would take my job. Today, in the phase where the turbulence begins to settle, the question is more how we can use purpose-trained AI algorithms constructively in our work. When and in what do we need it—and when must we rely first on our own wisdom, aesthetic sense, Christian calling from above, and the Holy Spirit’s inner confirmation? How can we discern whether an AI suggestion—learned from vast data and promising high success—is truly effective and right? How can we know for sure what lies behind AI’s “good” suggestions, and from what unseen factors it has drawn its conclusions? Which path leads to the home of light, and which to the dwelling place of darkness? (Job 18:19)

Where is AI’s place in my life? Wherever I put it. It would be good to see this more clearly, more purely, more definitively—and to speak more boldly: if Christ has set us free for freedom, why would we let ourselves be burdened again by a yoke of slavery? (Galatians 5:1) I have the freedom to switch off my phone. I have the freedom not to sync messages to my watch. I have the freedom to keep a day when my game streak, my series, my online presence breaks—even if I lose a few “lives” for it. Let us be bold Bible readers here, and apply Jesus’ words to our online space as well: “whoever loses [virtual] life for my sake will find it [the true one from Him]” (Matthew 10:39). I have the freedom to help my child clearly define the (measured) place of AI in the Christian life—whether in virtual games, social media, targeted ads for trendy goods, lifelike video chatbots, AI-generated memes, or homework done with ChatGPT. In this current third AI wave, and in the fourth, fifth, or hundredth AI wave ahead, let us dare to build our lives on the truth that our portion “has fallen in pleasant places” (Psalm 16:6), that our place is the “spacious place” (Psalm 18:19; 31:8; 118:5; 119:45) of freedom to act before the face of Jesus Christ. If we believe, confess, and know where our place is, then it will be much easier to find a personal, faith-based answer to the hard question: where is AI’s place in my life?

Author: Balázs Németh, D.Sc., Ph.D. in control engineering, reformed pastor

(The original text is in Hungarian, see the article at Parokia site. The translation is generated automatically by ChatGPT.)

A Mérnökmisszió programjához a feladatok ŰRLAPJA IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL.

„A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a fiainkéi mindörökké, hogy teljesítsük ennek a törvénynek minden igéjét.” (5Móz 29,28)

A mai Igénket úgy tudnám legjobban lefesteni előttetek, hogy az olyan, mint egy szélforgó tengelye: középen van, összefogja a szélforgó szirmait és rendezi a forgását. Ennek a felolvasott egy mondatnak is ez a szerepe Mózes 5. könyvének a végén: tengelyt alkot, ahonnan megérthetjük a könyv többi részét – a szirmokat.

Képzeljük el, ahogy Mózes hosszú órákon keresztül részletezi a vele szemben álló gyülekezetnek, mennyi mindent jelent az Istennek kedves élet. Sorolja az élet különböző területeit: a családot, a gazdaságot, a hitéletet, a kormányzást, a másokhoz való hozzáállást, amelyek az áldott élet körforgásának egy-egy szirma. És miközben a szirmok halma egyre nagyobb súlyként nehezedik a vállukra, egyszer csak megfogalmazódik Mózesben a kérdés: hogyan fog ez működni? Hogyan áll ez össze egésszé? Hogyan fog ez a sok szirom szélforgóként egy irányba haladni? Majd ekkor eljön a pillanat, amikor Isten felfedi előtte a lényeget: van tengely! Van, ami összetartja ezt a sok levelet!

És ez a mai Ige ez a pont, ami számodra is rendezi a sok-sok szirmot, amellyel mint az Isten előtti kedves élet kihívásaival találkozol 2025-ben is: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a fiainkéi”. Véleményem szerint azonban érdemes ezt a tengelyt megtisztítani a rárakódott rozsdától. Ismerjük az Igét, szólás-mondásként használjuk is, hogy kifejezzük vele: nem ismerjük a jövőt, a titkok az Úréi, vagy nem akarunk valamit megosztani másokkal. Ezt a rozsdát, a köznapi értelmet szeretném ma lehántani, hogy a tengely az eredeti fényében csillogjon! Engedjétek meg ezért, hogy adjak az ószövetségi héber szövegnek egy saját fordítását: Az Úrhoz, a mi Istenünkhöz tartoznak az elfedettek, hozzánk és utódainkhoz tartoznak a felfedettek, és mindezek azért vannak, hogy (ennek) a törvénynek minden Igéje örökké betöltessék. Ez a vers, a tengely ezen kettősségbe, mint két csapágy közé ágyazódik be: az elfedettek és a felfedettek, a megismerendők és a követendők közé. És mindez abból a célból, hogy a szirmok tiszta forgása áldássá legyen. A mai estén az Igén keresztüla Szabadító Isten az Ő megismerésére és követésére hív, hogy áldássá legyen az életünk.

A Szabadító Isten megismerése az áldássá lett élet alapja.

Igénk első üzenete, hogy az áldássá lett élet alapja a Szabadító Isten, Jézus Krisztus megismerése. Erről szól az Ige első fele: az elrejtettek az Úrhoz tartoznak, azaz a belső munkát csak Ő tudja elvégezni bennünk. Ami bennünk van, az „titok”, és valóban igaz, hogy azt csak Ő látja. A szándékainkat, belső motivációinkat, lelkünket – mindazt, ami elfedett –, egyedül Ő tudja valóságosan formálni.

Nekünk lehetnek terveink, szándékaink, újévi fogadalmaink, de minden jó szándék ellenére is mindez emberi, lelkesedésből fakadó, és egy idő után elfelejtjük azokat. Itt, ebben a mózesi történetben is: ott van az áldás és az átok útja a nép előtt, és ki ne akarná az áldást választani? De tudták azt válaszani? Meg tudtak abban maradni?

Isten népének története pont az ellenkezőjét igazolja: „nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat” – Pál apostol így fogalmazta ezt meg (Róm 7,19). Miért van ez így? Miért nem tudjuk a jót, az áldást választani, abban megmaradni és az életadó Isten szavát megtartani? Mert egyrészről igaz, hogy „gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint” – írja Pál –, másrészről igaz az is, hogy valójában a bűn foglyai vagyunk, azaz a távolság köztünk és Isten között mérhetetlenül nagy, és ettől megszabadulni önerőből lehetetlen! Szabadítóra van szükségünk, olyanra, aki belénk tud hatolni, aki át tudja hidalni a szakadékot, és le tudja győzni bennünk az elfedettségben lévő bűnt.

Ez belső munka, formálódás, amit csak a Szentlélek tud elvégezni benned. Ez a belső, rejtett, titokban folyó munka arról szól, hogy megismered egyre jobban, ki a te Szabadítód! Mózesnek és Izráelnek itt még csak jelei adattak ennek, de már itt is ez volt a lényeg: „negyven éven át vezettelek benneteket a pusztában, és nem szakadt le rólatok a ruha” mondja Isten, „kenyeret nem ettetek, bort és részegítő italt sem ittatok, hogy megtudjátok: én, az Úr vagyok a ti Istenetek.” Megismerted-e hogy én vagyok a Te Szabadítód? – ez volt akkor is a kérdés. „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” – tette fel a kérdést Jézus 2000 évvel ezelőtt, sőt: „ti kinek mondotok engem?” – tette fel akkor, és teszi fel ma és ennek az újévnek a során neked majd mindvégig ezt a sorsdöntő kérdést Jézus. „Én vagyok a feltámadás és az élet […] Hiszed-e ezt?” – nem kevesebbet kérdez Jézus tőled 2025-ben sem. Hiszed-e, hogy én vagyok-e a Szabadítód?

És talán most ott van benned – és milyen jó, hogy ott van benned – hogy igen Uram, Te vagy az én Szabadítóm, Megváltóm! Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! De hogy ez a hitvallásunk ép maradjon, mint Izráel vándorló népén a ruha, egészben maradjon, mint a 40 évig tartó úton a saru, mindig, újra és újra szükségünk van a Szentlélek elfedettségben végzett belső munkájára. Ez örömhír nekünk: bár Isten népe nem 40 évig, hanem a világ teremtésétől fogva annak végéig vándor – itt és most, 2025-ben Te és én –, de az úton nem vagyunk egyedül: Lelke által velünk vándorol Jézus, hogy egyre jobban és jobban megismertesse magát velünk. Bármerre is visz 2025-ben az utunk, bármilyen kanyarok, kitérők, magasságok és mélységek is adatnak, azok mindig Őrá, a Szabadítóra mutatnak. Nincs olyan élethelyzet, ahol távol lenne, ami által ne tudna minket arra tanítani, hogy Ő a mi Szabadítónk.

A Szabadító Isten követése az áldássá lett élet jele.

Ez az istenközelség az, amely a mai Igénk második üzenetére mutat. A Szabadító Isten a nem csak a megismerésére, hanem a követésére is hív, hogy áldássá legyen az életünk. A Szabadító Isten követése az áldássá lett élet jele. Az Ige ugyanis nem csak Isten hatalmában lévő elfedettségről, hanem a hozzánk kapcsolódó felfedettségről is szól: „a kinyilatkoztatott dolgok … a miénk és a fiainkéi”.

A Szentlélek a belsőnkben, az elfedettségünkben formál minket, de ennek a formálásnak látható, felfedett jelei is vannak. A rejtettségben, belül formálja a Lélek a Szabadító Isten megismerését, és formálja a látható választ: Jézus Krisztus követését. Ez a kettő eredményezi azt, hogy áldássá lehet az életünk! Félre ne értsük: nem arról van szó, hogy Isten is hozzáadja a magáét és mi is. Távol legyen! Mindent Isten végez, mindent a Szentlélek munkál. Általa ismerjük meg Jézust, és általa leszünk készek követni Őt. Ettől működik, ezért lehetséges a forgás. Ő formálja ki benned a választ 2025-ben is arra a kérdésre, hogy kicsoda neked Jézus, és Ő adja a löketet lépni, amikor elhangzik a hívás: „Kövess engem!” Az előbbi – a megismerés – a Szentlélek benned végzett munkája, elfedett, titkos. Az utóbbi – a krisztuskövetés – a Szentléleknek az életeden is látható, felfedett, kinyilatkoztatott munkája.

„Kövess engem!”, legyen az életed annak jele, hogy Krisztushoz tartozol, végig a 2025-ös utadon is! Legyél biztos abban, hogy Krisztushoz tartozol, halld meg az Ő követésre hívó, felfedett, kinyilatkoztatott szavát az igeolvasásban, az igehirdetésben, az úrvacsorában – 2025-ben is rengeteg lehetőség lesz minderre, és ezek Neked szólnak, meg utódaidnak, a gyülekezet egészének!

Az áldássá lett élet valósága.

Ez a kettő: a Szabadító Isten megismerése és a Szabadító Isten, Jézus Krisztus követése együtt vezet el oda, hogy áldássá lesz az életed.Ahogy az Ige fogalmaz: a törvénynek minden igéje örökké betöltetik. És hogy mi ez a törvény, azt nemcsak Mózes mondta el itt, az ötödik könyvében, hanem a Szabadító Isten, Jézus Krisztus is kinyilatkoztatta. Ez nem elfedett, nem titkos, hanem egészen felfedett és világos: „szeresd az Urat, a te Istenedet” és „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.Nem többre, de nem is kevesebbre hívott el minket a Szabadító Jézus Krisztus, mint az Őhozzá való ragaszkodásra, a gyülekezeti közösség megélésére, és azon túl a másik felé való odafordulásra, amik által áldássá lehetek a világban.

És hogy mit jelent áldássá lenni? Olvassátok el a 28-29. fejezetet, főleg annak fényében, hogy az áldás mellett ott van az átok útja is. Ha egymás mellé teszitek, még világosabb: áldássá lenni azt jelenti, hogy helyünkön vagyunk a családban, a lakókörnyezetünkben, munkakörnyezetünkben, zűrzavar helyett növekedés és épülés, bizonytalanság helyett stabilitás, egymás marcangolása helyett az adni tudás kultúrája, halál helyett élet.

Itt most befejezem. Mert egyrészt kifáradnánk, ha a szélforgó minden levelét most akarnánk végignézni – ezt tegyük meg napról-napra, tovább olvasva az Igét. Másrészt az Igénk is most csak e tengelyre helyezte a hangsúlyt: A Szabadító Isten a megismerésére és követésére hív, hogy áldássá legyen az életünk.Örülj annak, hogy megismerheted Jézus Krisztust! Örülj annak, hogy öröktől fogva elhívott Téged! Örülj annak, hogy a Szentlélek a követésére indít! Örülj annak és adj hálát azért, hogy 2025 is mindez a Tiéd lehet: ismerd, kövesd, szeresd az Urat, a te Megváltód, a te Szabadítód: Jézus Krisztust!

Németh Balázs újévi igehirdetése
elhangzott: 2025.01.05-én a Mátyásföldi Református Gyülekezet délutáni (zenés) istenitszteletén.

Dietrich Bonhoeffer áhitata, London, 1934 január 1.

„Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: Követlek, akárhova mégy. Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania. Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő ezt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat! Jézus így válaszolt neki: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát! Egy másik is ezt mondta: Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől! Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Lukács evangéliuma 9,57-62

„A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve” – sok nép ismeri ezt a mondást. Azonban ez nem világi bölcsesség vagy egy szemtelen kijelentés valakitől, aki elutasítja, hogy jót tegyen. Nem, hanem inkább egy mély keresztyén felismerés. Aki Újév napján nem tud mást tenni, mint összeírja az általa elkövetett rossz dolgokat, majd eldönti, hogy mostantól jobb szándékokkal kezdi az évet – hány ilyen „mostantól”-t hallottunk már! –, az még messze van attól, hogy keresztény legyen.

Először is, az ilyen ember azt gondolja: a jó szándék elég az új kezdethez. Feltételezi, hogy amikor csak akarja, képes teljesen önállóan újat kezdeni. Ez azonban egy gonosz illúzió. Egyedül Isten adhat új kezdetet az embernek akkor, amikor ezt jónak látja – és nem pedig az ember, aki megpróbálja ezt Istennel közösen véghezvinni. Tehát az új kezdet nem olyasmi, amit magunk meg tudunk lépni. Csak imádkozhatunk azért, hogy ez megtörténjen. Amíg kizárólag magunkra támaszkodunk, és próbálkozunk az új kezdetnek megfelelően élni, addig az továbbra is a régi út marad: ugyanaz, mint a korábbi. Csak Istennel létezik új út, új kezdet. Istennek pedig nem parancsolhatunk semmit, hanem a legtöbb amit tehetünk, hogy imádkozunk. De imádkozni is csak akkor tudunk, ha ráébredtünk: van, amit nem tudunk magunktól megtenni, elértük a határainkat, és valaki másnak kell az újat elkezdenie.

Másodszor, amikor csak a saját jó szándékainkra támaszkodunk, valójában fogalmunk sincs, honnan származnak azok. Jobb alaposabban megvizsgálni azokat. Az úgynevezett jó szándékaink a gyenge és félelemmel teli szív termékei, amely fél a rossz cselekedetektől és a bűnöktől, és (túlságosan) emberi fegyverekkel próbálja felvértezni magát e hatalmak ellen. De aki fél a bűntől, az már teljesen annak fogságába esett. A félelem a Gonosz kifeszített hálója, amelybe könnyen belegabalyodhatunk és elbukhatunk. Ha félünk, már el is buktunk, mint ahogyan megbotlik a hegymászó, ha a nehéz terep miatt a félelem eluralkodik rajta.

Semmi jó nem származik tehát abból, ha félelemből vagy aggodalomból teszünk jó elhatározásokat. Ezek nem vezetnek el minket az új kezdethez. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Hogyan találhatjuk meg az utat egy új kezdethez? Az Ige egy fiatalemberről szól, aki láthatóan nagyon el van ragadtatva Jézustól, és talán már régóta vár arra, hogy kifejezhesse lelkesedését iránta. Most Jézus éppen a városba érkezik, a lelkes fiatal elébe fut, megáll előtte, és ezt mondja: „Követlek, akárhova mégy.” Ő akarja megtenni az első lépést: lángoló odaadással ajánlja fel magát gondolva, hogy képes lesz mindent megtenni, amit kérnek tőle, és hátrahagyni mindent ezért az emberért. De Jézus visszafogottan, gyanakodva felel a lelkesedésre. Tudod, mit teszel? Tudod, ki vagyok én, és hogy hová vezet a követésem? Tudod, hogy nem olyanokat keresek, akik lelkesedésből vetnék rám magukat, hanem olyanokat, akik a hívásomra válaszolva szilárd, rendíthetetlen hittel követnek? Hívtalak téged? Csak és kizárólag a hívásomra válaszolva jössz? Lelkes vagy, új kezdetet akarsz, de gondold át: mit csinálsz, kihez mersz közeledni, és ne feledd, hogy a lelkesedtől csak egy lépés a megszégyenülés!

Jézus maga szólítja meg a történet második szereplőjét. Ez az ember a múltban él, mély szomorúságba burkolózva, amelyből nem tud kitörni. Már nem tekint előre a jövőbe, inkább elmerülne a múltban és a holtak világában. Jézus arra hívja, hogy lépjen előre, és hagyja maga mögött mindezt. Az illető habozik, és még egyszer vissza akar fordulni. De erre a válasz határozott nem: „hadd temessék el a halottak a halottaikat”, hagyd hátra a múltat, szabadulj meg tőle – most vagy soha. Krisztus új kezdetre hív, ragadd meg a lehetőséget, mert az Ő maga! Most tedd, ma tedd, mert Krisztus továbbmegy – menj vele, válaszolj a hívására, most!

A harmadik szereplő biztosan Krisztussal szeretne menni. Ő az, aki komolyan veszi a dolgot, ezért megengedhetőnek érzi, hogy Jézus követésre hívásához egy kis feltételt toldjon. „Előbb engedd meg…” Természetesen szeretnék menni, de ugye megérted, Uram, hogy „előbb” még ezt vagy azt el kell intéznem. Nem, Krisztus nem érti meg, és nem is akarja megérteni. „Aki az eke szarvára teszi a kezét…” Aki az ekét irányítja, nem néz vissza, de nem is tekint túl messzire, az ismeretlenbe, hanem mindig csak a következő lépésig tekint előre arra, amit meg kell tennie. A visszatekintés nem keresztyéni. Hagyd hátra a félelmedet, az aggodalmadat és a bűntudatodat. Nézz fel arra, aki új kezdetet adott neked. Általa el fogsz felejteni mindent mást.

Ez az év is tartogat félelmet, bűntudatot és nehézségeket. De töltsük Krisztussal minden félelmünk, bűntudatunk és nehézségeink mellett is. Kövesse a Krisztussal való új kezdetet a krisztuskövetésünk története. Kezdjünk vele minden egyes napot! Ez az, ami igazán számít.

Fordította: Németh Balázs (The Collected Sermons of Dietrich Bonhoeffer c. könyv alapján)

Hogyan juthat el valaki az asztrofizikától a Krisztusban való hitig? Van egyáltalán híd a kettő között?
Les Johnson űrkutató (NASA) és író, futurista személyes közelségbe hozza ezt a nehéz kérdést. Az előadás mellett a résztvevők kérdezhetnek az előadótól. (Az angol nyelvű részek kapcsán tervezünk adni magyar nyelvű segítséget. A belépés díjtalan.)

Időpont: október 21 hétfő 18:30
Helyszín: BME R épület 301 (Imaterem)